Attila sírját keressük!

Aki olvasta Gárdonyi Gézától a „Láthatatlan ember” című regényt, bizonyára emlékszik a hun nagykirály temetésének romantikus leírására, amelyben Attilát hármas koporsóban (arany, ezüst, bronz) temették el, majd a temetésben részt vevőket lenyilazták.

A "vad hunok?.

Bóna István a hunokról és Attiláról

HATHÁZI Gábor

Bóna István a hunokról és Attiláról – I. rész

Napjainkban valóságos reneszánszát éli a hun–magyar rokonság történeti hagyománya. A 4–5. századi Európát megrengető nomád hatalom s Attila király személye ismét a figyelem, nem ritkán parázs viták középpontjában áll. Ismereteink mai szintjén mit vélhetünk valósághoz közel állónak és mit tekintsünk legendának az Európában s itthon kialakult – egymástól jelentősen eltérő – „hun képből”? A kérdéskört közel 4 évtizede kutató Bóna István régész professzorral, az 1993-ban megjelent „Hunok és nagykirályaik” c. nagy sikerű kötet szerzőjével Hatházi Gábor beszélget.

Hatházi Gábor: Mit tudunk a hunok eredetéről és nyelvéről, elképzelhető-e bármilyen rokonítási lehetőség a hunok és a magyarok között?

Bóna István: Közel kétszáz éve próbálják a hun eredetproblémát a különböző tudományágak megoldani. Ebbe a legkevesebb beleszólása a régészetnek van: az az emlékanyag, melyet a hun mozgalommal – nem az etnikummal, inkább a birodalommal – össze tudunk kapcsolni, legfeljebb a mai kazak steppékig, időben a 4. század közepéig nyúlik vissza. Csupán néhány tárgy esetében (üstök, tükrök, íjak) gondolhatunk keletebbi eredetre. E leletek alig pár évtizeddel előzik meg a 370-es éveket, amikortól már írott források is dokumentálják a hunok európai megjelenését.

Történetileg – szír és szogd források nyomán – úgy-ahogy igazolhatónak látszik, hogy a kínai szövegekben (Kr. e. 4–1. század) hiung-nu, hsiung-nu néven ismert, belső-ázsiai hunok (akik ellen a Nagyfal épült) nyugatra menekült csoportjai azonosak a századokkal később Európában feltűnő hunokkal.

A nyelvészet két vonalon is próbálkozik, egyelőre vitatható sikerrel. Az ázsiai hunokat kezdetben mongol nyelvűnek vélték, ma viszont általános a vélemény, hogy nem ismerjük nyelvüket. Az európai hun nyelv kutatói két Priscosnál fennmaradt közszóból („kamon” – erjesztett köleslé, „sztrava” – halotti tor), s alig két tucatnyi személynévből indulhatnak csak ki. Külön problémát jelent, hogy ezek sokszorosan romlott alakban, germán vagy szarmata tolmácsok közvetítésével, görög és latin átírásban maradtak ránk. Jó részük így magyarázhatatlan, a többit – attól függően, hogy mely nyelv szakértője vizsgálja éppen – az ótörök valamely változatának, mongolnak, esetleg iráninak vélik. Jómagam a turkológus álláspontot tartom meggyőzőbbnek. A magyarsággal való rokonság szempontjából voltaképpen mindegy, hogy e feltevések közül melyik az igaz, miután egyetlen valóban tudományos nyelvészeti megközelítés sem állította soha a hunok finnugor nyelvűségét. A középkori magyar krónikások sem, számukra egyszerűen természetes volt a két nép azonossága.

H. G.: Valamiféle alárendeltségi viszony ugyanakkor elképzelhető?

B. I.: Okvetlenül. Vegyük bármely tudományos megalapozottságú őshazaelméletet is, legalább 3–4 terület jöhet számításba: Káma-vidék, Dél-Ural (európai és szibériai oldala egyaránt), esetleg Baskíria – ezeken a hunok biztos, hogy átvonultak. A később véglegesen rögzült hun birodalom kiterjedése ugyan kelet felé – különösen a Volgán túl – ma még bizonytalanul ítélhető meg, de az kétségtelen, hogy határos volt a perzsa területekkel s a Kaukázus térségét is magában foglalta (395–96. évi hadjárat, 415–420. a Kaszpi-tenger és az Aral-tó vidéki hun háború, 451. évi örmény események). Hatalmukat tehát nyugodtan kiterjeszthették e területsáv északi peremvidékeire is. Ezt jelezheti egy Káma-vidéki hun üstlelet is.

H. G.: A hunok európai megítélése nem túl hízelgő. Valóban olyan barbárok voltak, mint amilyennek ma láttatják őket?

B. L: Ami azt illeti, nagyon rosszul „indultak”. A kortárs, de igazi hunokat soha nem látott Ammianus Marcellinus régebbi szerzők nyomán az antik etnográfia klasszikus elemeiből építette fel a maga hun képét. Istentől elrugaszkodott, vad keleti hordának ábrázolta őket. Primitívek, állatian kegyetlenek, a tüzet sem ismerik, állatbőrökbe öltözve, szörnyű megjelenésükkel keltenek hatalmas pánikot. A hunok által szolgaságba taszított gótok egy évszázaddal későbbi krónikása, Jordanes is hasonlóan nyilatkozik. Talán így próbálta papíron, utólag „megbosszulni” a népét ért megaláztatásokat. Ugyanakkor a többi kortárs és a hun kort egy évszázadon át követő források érdekes módon nem írnak különösebben rosszakat róluk. Természetesen közlik az eseményeket, de hogy a hunok vadabbul viseltek volna háborút, mint a mai Európa jó néhány nemzetének germán ősei vagy a „civilizált” rómaiak és perzsák, erre nincs adat. Európai jelenlétük első évtizedeiben – persze jó pénzért – éppenséggel a hunok tartják féken a főként a nyugatrómaiakra zúduló germánokat (vandálokat, szvébeket, nyugati gótokat, burgundokat, alemannokat, thüringeket, frankokat stb.). Ily módon legalább fél évszázaddal meghosszabbították a Birodalom létét. Először Uldin védi meg Itáliát (405–406), később Johannes Usurpator kéri segítségüket trónja megtartásához (424). Aetius politikai hatalmának, 425–445 közti katonai sikereinek szinte egyetlen támasza a hun segítség. Ekkoriban tehát az ammianusi vadság-kép még nem élt a köztudatban. Mai hívőinek érdekes módon nem tűnik fel, hogy a nyugatrómaiak számára milyen értékes volt e szövetség. Ha valóban „kutyafejű”, rongyos barbárok lettek volna, s nem pedig tehetséges vezetők által irányított, jól felfegyverzett és fegyelmezett katonák, akkor nem hívták volna őket segítségül.

Az egyetlen valódi szemtanú, Priscos feljegyzései és a régészeti leletek egyaránt ellentmondanak a teljes vadság képzetének. Vegyük a hun hadsereget. Fegyverzetük, különösen a csontmerevítős reflex íjak, karok és nyílhegyek, a kor kézművességének csúcsteljesítményei. Forradalmi találmányuk, a magas kápájú nyereg különös jelentőséggel bír, ha arra gondolunk, hogy csak ebben a korban hányan vesztették életüket – Theodosius császártól a gót Theoderikig – lóról lebukva. A nomád létből adódó harci képességek nem csak a fegyverfogatás, edzettség és begyakoroltság terén, hanem a szervezettség és fegyelem tekintetében, s az igen magas fokú taktikai-stratégiai intelligenciában is nemegyszer hun fölényre vallanak. Gondoljunk csak a galliai és itáliai nagy hadjáratokra: legalább tíz nép összehangolt előrenyomulását kellett kézben tartani, ez időpontok egyeztetését, útvonalak, állomások, találkozási pontok, utánpótlási vonalak biztosítását is jelenti. Kiváló hírszolgálatra, lóváltó útiállomások meglétére utal közvetetten Priscos leírása is (a követség útja, Attila megérkezése székhelyére).

A temetkezések s a híres áldozati üstök kialakult vallási képzetekről, a tárgyi emlékanyag vagyoni-hatalmi szempontból egyaránt jól tagolt, szigorúan szabályozott társadalmi képletről vallanak: amely nem fejletlen, csupán más, mint a római civilizációé. Érdekes adalék a híres Attila-lakoma leírása is. A maga keleti pompájával, hagyományaival, szertartásosságával és ülésrendjével jó néhány dolgot elárul a kun birodalom belső hierarchiájáról. A hun társadalmi piramis csúcsán a „kiválasztottak” és a „kísérők” álltak. Priscos szerint hatalmas legeltető területek s hozzátartozó udvarházak, ménesek, csordák urai. Viseletük (öv-, csizma- és kaftánveretek), fegyverzetük és lovuk szerszáma valósággal roskadozott az aranytól (ezt Priscos és a régészet adatai egyaránt bizonyítják), szerényebb anyagban és kivitelben ugyanez jellemezte a valamivel alacsonyabb társadalmi rétegeket is. Igen jelentős felismerése volt László Gyulának, hogy a vezető hun előkelők aranyveretes kardjuk mellett aranyborítású íjat is viseltek. Ezek a valódiaknál kisebb, használhatatlan „fegyverek” – amint a jogar is a buzogány díszített, jelképes formája – hatalmi jelvényként szolgáltak. A hunokra jellemző, hogy e jelkép éppen az íj.

Ez az emlékanyag a vadbőrbe bújt, „kőkorszaki” hunok képének tökéletesen ellentmond. Inkább arról árulkodik, hogy a hun birodalom keleti pompát alkalmazó, tudatosan felépített szervezet volt. Előképei jórészt a perzsáktól származnak, kiket a hunok még közép-ázsiai korszakukban megismertek, a római luxuscikkek mindezt csak tovább színezték. Külön érdekes, hogy Európa 5. századi barbár királyai e számos elemében bizonyosan hun – tehát a vadság-képzet logikája szerint barbár és megvetendő – divatot lassan maguk is átveszik. (Főként az övet: ez a ráfüggesztett készségekkel és kiegészítőkkel okvetlenül olyan néptől származik, mely élete nagy részét lovon tölti, gyalogosnak erre nincs szüksége.) E kulturális kapcsolatok hátteréről ma még sajnos sem a töredékes históriai adatokból, sem a régészeti leletekből nem lehet pontosabb képet alkotni. A kun birodalom, mint földrajzi egység, óriási volt, s kisugárzása még nagyobb. Ha Pannonhalmán előkerül egy kard, akkor – bármilyen meghökkentő – egyik párja a Kaukázusban, a másik Lusitaniában, Portugália déli részén kerül elő. Ez ugyanis a népvándorláskor, s e nevet a kor régészeti anyaga tökéletesen visszatükrözi. Az emberek óriási távolságokat tesznek meg, a vandálok Sátoraljaújhelyről, az alánok a Dontól jutnak el néhány év alatt Karthágóig, a mai Tunisz közelébe.

H. G.: A hunok kegyetlenségéről és hatalmas mészárlásairól szóló híradások sem igazak?

B. I.: Több okból sem. Egyrészt a hun pusztításokról szóló legendák legkevesebb 2–300, de többnyire 500 évvel születtek a tényleges események után. E csodás elemektől, tárgyi tévedésektől zsúfolt történetek enyhén szólva kétes hitelűek. Másrészt, ha végignézzük az emberiség hadtörténetét a kezdetektől napjainkig, látjuk, hogy a békés lakosság nagy tömegű mészárlása mindig várak vagy városok bevételéhez kötődött. A nyílt ütközetekből el lehet futni, a falvak, tanyák népe erdőkbe, mocsarakba, barlangokba rejtőzhetett. A rohammal bevett erősségekben nem volt menekvés, akiket bent találtak, azoknak sem az ó-, sem az újkorban nem kegyelmeztek, ehhez nem kellett hunnak lenni. Mármost éppen ezek az ostromok nem sikerültek szinte soha a nyílt ütközetekben verhetetlen hunoknak!

Az avarság balkáni hadjáratait elemezve jöttem rá, hogy ez a sikertelenség jellemzi csaknem minden nomád nép hadi vállalkozásait. Hiába nyerték meg ugyanis a csatákat az avarok, ha nem voltak képesek a falakkal megbirkózni. Thesszalonikit háromszor ostromolták, mindannyiszor véres fejjel, s élelem hiányában korgó gyomorral voltak kénytelenek távozni, akár a hunok. Ugyanez volt a helyzet Konstantinápolynál, de sok kisebb városnál is. Közülük a kis Asimust (ma Bulgária) 441-ben már Attila sem tudta bevenni, nemhogy az avarok.

Az sem véletlen, hogy az ostromokkal is együtt járó balkáni hadjáratokra éppen mikor kerítettek sort a hunok. 440–42-ben, amikor Sirmium (ma Sremska Mitrovica), Ratiaria (Arcar), Naissus (Niš), Serdica (Szófia), Philippopolis (Plovdiv) lerohanása sikerült, a városokat ugyanis nem reguláris alakulatok védték – azok éppen a perzsák ellen harcoltak –‚ hanem csak polgárőrségek. A 447. évi balkáni hadjárat szorosan összefüggött a Kelet-római Birodalmat sújtó hatalmas földrengéssel. Romokban hevert jó néhány város, maga Konstantinápoly is. Az Attilától való rettegés szárnyakat adott a főváros népének: a már eredetileg is a hunok ellen épült, híres theodosiusi kettős védőfalat (s annak 57 tornyát) két hónap alatt építették újjá, elé még egy védősávot húzva. Így Attila további előnyomulása értelmetlenné vált.

Az elfoglalt városok lerombolásáról s a hatalmas mészárlásokról szóló kései híresztelések megint csak eltúlzottak. Kétségtelen, hogy egyes városok valóban sokat szenvedtek (pl. Naissost többször is elfoglalták). A legrosszabbul Viminacium (ma Kosztolác) járt, a hunok után már nem is eredeti helyén, hanem egy szomszédos fennsíkon kellett újjáépíteni. Nem szabad elfelejteni, hogy ezt a rombolást az új királyi testvérpár egyfajta tekintélyt szerző, bemutatkozó „névjegynek” szánta Bizánc felé, a hadjárat legelején. De a lényeg: akkora mészárlások nem lehettek, hiszen még a legrosszabbul járt város is magához tért, s pár éven belül újjáépült. Sirmium olyan virágzó maradt, hogy még jutott belőle a gepidáknak, áhított célként a langobardoknak, sőt az avaroknak is. Utóbbiak egyenesen három évig ostromolták (580–82).

A balkáni hun pusztítások sem demográfiai, sem gazdasági szempontból nem voltak olyan kihatásúak, hogy a Keletrómai Birodalom ne lett volna képes kiheverni. Galliában és Itáliában még ennyi sem történt. E területeknek úgyszólván egyetlen olyan mai városa sincsen, amely ne ókori helyén állna, s – népének részbeni továbbélését bizonyítva – ne ókori nevének leegyszerűsített formáját őrizné. Itt bizonyosan csak Mettis/Divodurum (Metz) és Aquileia került fegyveres úton hun kézre. Az érintett itáliai városok önként nyitottak kaput, ahogyan a galliai Tricassis (Troyes) is. Utóbbi kapcsán az is kiderül, hogy a hunok a behódolt városokkal kíméletesek voltak: még kései legenda is kénytelen elismerni, hogy az átvonulók egy tyúkot sem vittek el. A két római birodalomrész népességének pusztulása nem írható tehát a hun tömegmészárlások számlájára. Tény viszont, hogy a 4–6. század háborúi (nem is első sorban a hunok, mint inkább az előlük menekülő germán csoportok, később pedig az avarok) felélték az erődített városokat övező villagazdaságok virágzó hálózatát, ami viszont áttételesen már jelentkezett a lakosságszám zuhanásában. Hiába menekültek a vidék lakói a védett, „barbár-biztos” falak mögé: az élelemtermelő gazdasági bázis súlyos veszteségeket szenvedett, a környék eltartó képessége drasztikusan lecsökkent. A gazdasági nehézségek hasonló demográfiai következményekkel jártak tehát, mint napjaink Magyarországán.





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 55
Tegnapi: 26
Heti: 127
Havi: 496
Össz.: 180 245

Látogatottság növelés
Oldal: A "vad hunok"
Attila sírját keressük! - © 2008 - 2017 - attilasirja.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »