Attila sírját keressük!

Aki olvasta Gárdonyi Gézától a „Láthatatlan ember” című regényt, bizonyára emlékszik a hun nagykirály temetésének romantikus leírására, amelyben Attilát hármas koporsóban (arany, ezüst, bronz) temették el, majd a temetésben részt vevőket lenyilazták.

Attila és a nyugati világ

HATHÁZI Gábor

Attila és a nyugati világ

Bóna István a hunokról és Attiláról, II. rész

Hatházi Gábor: Az „Attila-regények” kedvenc motívuma a hun király és Aetius gyermekkori barátsága.

Bóna István: A kalandosabb cselekményszövés, a drámaiság növelése számos Attila-lektűr szerzőjét (pl. Gárdonyi Géza, Kovai Lőrinc, Hermann Schreiber stb.) csábította arra, hogy az 5. század e két legnagyobb politikai alakjának sorsát már gyermekkoruktól összekösse. A kiindulás az egykori szoros, csaknem testvéri barátság – a majdani rivalizálás első jeleivel –‚ a csúcspont: immár Kelet és Nyugat uraiként erőik, képességeik összemérésére a catalaunumi síkon. Aetius részéről – kinek hunok között töltött évei történeti tények – ez még hagyján. De Attilából időnként már Ravennában tanult „cseretúszt” is, sőt pusztai nomád szellemiségét elvető „européer”-t csinálnak. Ráadásul az olvasóközönség jó része mindezt elhiszi, bízva a szépirodalmi szerző alapos forrásismereteiben. A valóságos Attila legalább 20 évvel volt fiatalabb Aetiusnál, erre utal minden ismert adat. Aetius durostorumi (Szilisztra, Bulgária) provinciális arisztokrata család sarjaként 390 körül született. Az 5. század elején már egy római „hadapródiskola” tagjaként volt túsz előbb a nyugati gótoknál (406 előtt), majd a hunoknál (410 táján). Nem lehetett már kisgyermek: a hagyomány szerint ekkor tanult meg hun módra lovagolni, s az íjjal bánni. Attila viszont 410 táján született, s 24–25 évesen tűnt fel a hatalom közelében. Halálakor 40–45 éves, ezt politikai aktivitása, „partiképes” volta is jelzi. Gondoljunk Honoria, nyugatrómai császárleány házassági ajánlatára, halála is egyik új asszonyával töltött nászéjszakáján következett be. Későbbi életszakaszában – akár az antikvitást, akár a középkort nézzük – bajosan képzelhető el ilyen „tettrekészség”. Aetiusra visszatérve: Attila halálakor már igazi öregember, aki unokájával „házal”! Épp annak lesz az áldozata, hogy családját mindenáron be akarja házasítani a császári dinasztiába. Ezt a rettenetesen rátarti III. Valentinianus császár (425–55) annyira rossz néven veszi, hogy saját kezűleg öli meg az idős vezért (454).

Bár Attila lényegesen fiatalabb volt, viszonylag korán megismerhették egymást személyesen is. Erre először 424-ben, Aetius első „száműzetése” idején kerülhetett sor, azonban Attila ekkor még inkább gyermek, s az sem biztos, hogy már most Ruga király közvetlen köréhez tartozott. Valószínűbb 432–33. évi első találkozásuk, midőn a Ravennában megbukott Aetius – Pannónián át – ismét a hunokhoz menekült. Ekkor már bizonyosan ott élt a központi „orduban” a királyi utódnak kiszemelt testvérpár, Bleda és Attila. Miután Ruga a következő évben már halott, s az uralomváltás zökkenőmentesen zajlott le, valószínű, hogy Attiláék már ezt megelőzően is aktívan részt vettek a birodalom irányításában. Így azokon a tárgyalásokon is, melyek eredményeként Aetius kun támogatással került vissza a katonai és polgári igazgatás legmagasabb posztjaival („magister militum” és „patrícius”) álcázott diktátori pozíciójába. További személyes találkozásukról nem tudunk, Aetiust ezentúl fia, Carpilio képviselte nyugatrómai követként a hun udvarban.

H. G.: Melyikük győzött Catalaunumnál?

B. I.: Egyikük sem, de el kell mondanom, hogy a catalaunumi (mauriacumi vagy champagne-i) csata valódi jelentőségét az utókor alaposan túlértékeli. Különösen a nyugati történetírás, mely elfelejti, hogy a hunok 8 évtizedes európai történetéből Attila uralkodásának alig 2 éve telt el a nyugatrómai tartományok támadásával. Az igazi nagy rablóhadjáratokat, s a lakosságot nem kevésbé elnyomorító, hatalmas adók árán vásárolt békéket valójában a Keletrómai Birodalomnak kellet elszenvednie. A vad hun hordák gaztetteitől hemzsegő latin szövegemlékek és legendák „élményanyaga” tehát 451–52 eseményeire alapozódik csupán, számukra a hun kérdés e két esztendőben, s főként Attila személyében csúcsosodott ki. Kissé gyanús, hogy ilyen rövid idő alatt annyi mindenre lettek volna képesek hunok, mint amit a számlájukra írtak a későbbi századok.

Néhány adalék a legendaképződés anatómiájához: először a Szent Laurentius templom nem is olyan régi esete. Az Enns folyó melletti osztrák városka, Lorch az 1955-ös államszerződésig igen fontos szerepet töltött be. Itt húzódott a zónahatár, hídjának egyik oldalán ohiói, a másikon doni kozák vagy szibirnyák katonák teljesítettek szolgálatot hosszú éveken át. A képzettársítás adott volt, ugyanitt állt már Nagy Károly idején a frank–avar, majd a 10. században a bajor–magyar határ (a mi Óperenciánk), vagyis ez a „keleti barbarizmus és nyugati civilizáció” örök választóvonala. Ennek jegyében a ’70-es években meg is indult a helyi templom régészeti feltárása. Az alsó rétegben római épület, felette ókeresztény bazilika maradványai kerültek napvilágra, utóbbit az 5–6. század folyamán többször átépítették, majd elhagyták. E bazilika építési korszakai sorában van egy pusztulási réteg, melynek korára nézve semmilyen történeti vagy régészeti adat sincs. Ennek ellenére a templom új históriát kapott, melyet a falára helyezett dísztábla ma is hirdet: Attila 451-ben átvonuló hunjai égették fel. Ennek kapcsán a templomot VI. Pál (1963–78) pápai bazilikává emelte. Mit várjunk ezek után a középkori hagyományok hitelességétől?

Strasbourg falainak lerombolását komoly lexikonok említik: a Kézainál is szereplő antik „Argenteát” (Argentorata) eszerint azóta hívnák az „utcák várának”. A valóságban a kor és a térség egyik legnagyobb városerődje volt, 3,5 m-es vastagságú falakkal, 47 toronnyal megerősítve, az Ill folyó egyik jól védhető szigetén. A hunok számára öngyilkos vállalkozás lett volna ezt az őrületes erejű erődöt ostromolni, a közelébe sem mentek! Valójában a töretlenül fejlődő település – a 6–8. század folyamán – egyszerűen kinőtte eredeti falait, melyeket apránként maguk a lakók vagy az idő pusztított el. A névváltásra pedig a 9. században került sor, amint erről a Fuldai Évkönyv 842. évi feljegyzése is tanúsít. A vámmentességgel rendelkező, fontos utakat ellenőrző kereskedőváros 1002-ben kap új falat, mely a század végére épül ki teljes egészében.

Augsburg legendája szintén légből kapott, valóságalapja legfeljebb a magyar kalandozás (ami 500 évvel későbbi) lehetett. Igen nehéz realitásként kezelni a Párizst „oltalmazó” Szent Genovéva történetét, (hiszen idáig Attila el sem jutott) s még inkább a hunok nemi zaklatásainak kitett Szent Orsolya és 11 ezer brit(!) szűz kölni mártírhalálát (a szám egyébként téves olvasat nyomán növekedett ezerszeresére, de a brit hölgyek németföldi jelenléte ma is rejtély).

A „döntő” csata?

Az igazi galliai hadjáratot vizsgálva nem könnyű átlátni, mi lehetett Attila célja. A jordanesi hagyomány szerint az önként ajánlkozó császárleány, Honoria hozományaként követelte Attila Galliát. Ez azonban már ekkor sem volt teljes egészében nyugatrómai kézen. Az északi rész vonzerejéből sokat levont, hogy az 5. század eleje óta az állandó barbár (frank, burgund, alaman, thüring) támadások szinte teljesen felélték. A kívánatosabb déli rész (Aquitania) viszont 418 óta főként a vizigótoké volt (fővárosuk Tolosa, a mai Toulouse). Mindenesetre Metz (Mettis) kivételével Attila nem sokat bajlódott a városokkal – felégetésük az előző példákhoz hasonló, kései kitalálás – igyekezett minél gyorsabban délre jutni. Néhány nappal Metz felégetése után már Orleans-nál (Aureliani) volt, mivel a (Loire) Liger egyetlen kőhídja – melyen egy hadsereg teljes felszereléssel, társzekerekkel át tud kelni – itt található. A túlsó part pedig már a nyugati gótok országa, vagyis ők voltak a legfőbb legyőzendő akadály Gallia birtokbavételében! Ekkor jött a nagy meglepetés: Orleans, ez az ugyan népes lakosságú, római helyőrséggel rendelkező, de a mi Heténypusztánknál nem nagyobb erődített városka megállította Attilát. Több mint egy hónapi veszteglés után már-már megnyílni látszott a kapu (a városban élő bagaudák, a provincia alsóbb néprétegeiből verbuválódott Róma-ellenes mozgalom tagjai, Attila hívei voltak, vezérük – Eudoxius orvos – 448 óta a hun udvarban élt, s most seregük kalauzaként tért vissza), mikor megérkezett az Aetius és I. Theoderik vezette római–gót sereg, s a hídon át kényelmesen felmentette a várost. Attilának rá kellett jönnie, hogy e híd nélkül nem juthat át a Loire-on és nem érheti el a déli nagyvárosokat (Narbona-Narbonne, Tolosa-Toulouse stb.). A hadjárat tehát megbukott, megkezdődött a visszavonulás. Sokan próbálták ezt később úgy értelmezni, s Attilát mentegetni, hogy főként lovasokból álló hadai számára keresett csak alkalmasabb ütköző terepet. A híres csatára valójában azért került sor, mert a visszavonuló hun hadak szajnai átkelése lassan haladt, s az üldözők beérték őket! Attilának nem maradt más választása, mint Tricassisnál (Troyes) – szintén egy hídnál – elfogadni a harcot. Szó sem volt hatalmas lovas seregekről. Mindkét oldalon zömmel gyalogos csapatok vívták az antik „népek csatáját”. Hun oldalon osztrogótok, gepidák, rugiak, szkírek, alamannok, Attila-párti frankok és thüringek: többek között ezért sem érvényesült e hadjáratban a nomád lovasságra alapozott, máskor elsöprő hun fölény. Aetius „római” serege javát a vízi gótok, burgundok, frankok s egyéb, galliai menekült barbár töredékek alkották. A történelem talán legkülönösebb ütközetét – melyre nincs példa azóta sem – zömmel tehát germán testvérnépek vívták egymás ellen.

A viszonylag kisszámú lovasság, teljesen szokatlan módon, a szárnyak helyett a centrumban állt fel. Ez Aetius kényszerű ötlete, akinek egyetlen gondja volt: hogyan tartsa össze ezt a népkavarodást akár egyetlen ütközet erejéig. Kénytelen volt a megbízhatatlan alán lovasságot (nehogy szétszaladjanak) a germán és gall–római gyalogság közé venni, így Attila sem tehetett mást, a hun lovasság is középre került. Bár a valóságban nem száz-, hanem csak néhány tízezres seregek ütköztek meg, a kortársak által leírt értelmetlen mészárlás ténye igaz. Odaveszett a hagyományos burgund arisztokrácia és a fegyveres középréteg szinte egésze, a század második felében megalkotott új törvénykönyvük tudja csak a jogi-társadalmi keretekben ekkor keletkezett űrt és zavarokat orvosolni. A vizigót egység és nagyhatalom is ekkor rendül meg, királyuk, I. Theoderik elesik a csatában, fiai azonnal elhagyják Aetius táborát (aki nem is tartóztatja őket), hogy hosszú évekre elnyúló, véres belviszályba kezdjenek a főhatalomért. Attila veszteségei is hasonlók lehettek. Közeli rokona, Laudarik lelte itt halálát. A hagyomány szerint ő maga is elkészült a legrosszabbra: nyergekből rakott máglyát magának, arra az esetre, ha az ellenség elfoglalná táborát. Az óriási veszteségek ellenére egyik fél sem tudott döntést kicsikarni, a táborok a helyükön maradtak, új ütközetre pedig már egyikük erejéből sem futotta. Végül Attila hazaindult. Szent Lupus troyes-i püspök egészen a Rajnáig kalauzolta, ahol búcsúzóul megáldja és imádkozik érte (Aetius ezt soha nem bocsátotta meg neki, a püspök csak a nagy hadvezér halála után térhetett vissza száműzetéséből). Aetiusnak egyébként annyi ereje sem maradt, hogy a Rajnáig kövesse Attilát, nem hogy rajtaüssön.

Catalaunumnak voltaképpen egyetlen tétje volt: megakadályozni Attila visszavonulását, melyet a hun ily módon megnyert. Viszont a galliai hadjárat mérlege egyik fél számára sem kedvező. Veszített Attila, hiszen nem tudta megszerezni a tartományt. Még többet veszített Aetius, aki soha többé nem volt képes ekkora koalíciót létrehozni a birodalom érdekeinek védelmében, ráadásul örökre elvesztette a hunok jóindulatát és fegyveres támogatását, amitől Gallia biztonsága már évtizedek óta függött. Az igazi nyertes egy „nevető harmadik” lett, a frankok népe, amely az elkövetkező évtizedekben – szívós munkával, apránként, az utolsó ellenállási kísérletek letörésével – mind a római, mind a vízigót területeket megszerzi majd magának.

Itáliai legendák

H. G.: Az utókor nagyította fel az itáliai hadjárat pusztításait is?

B. I.: Lényegében ugyanaz történik, mint Galliában, még a legendaképződés is igen hasonló. Számomra a mai napig rejtély, hogy miért támadt Attila – alig egy évvel a galliai kudarc után – Itáliára. Az volt a kortársak számára is, nem várták. Állt ugyan az alpesi védővonal, de nem volt felkészülve olyan tömegű támadó erőre, mint amit Attila fegyverbe hívott ez alkalommal. Attila gyorsan odaérkezett a hegyekből, s megint belevágott valamibe, amit nem lett volna szabad: Aquileia ostromába! Tudnia kellett volna, hogy e várost soha addig erővel el nem foglalták. Attiláé a dicsőség: az általa uralt Európa egész hadseregét rázúdítva, három hónapi veszteglés árán elfoglalta. Ez végzetes hibának bizonyult. Bár Aquileia elestének híre minden további város kapuját (Concordia, Altinum, Padova, Brescia, Bergamo, Milano) önként megnyitotta, az előrenyomulás Paviánál elakadt. Mélyen benne jártak a forró nyárban, a sereg élelmiszerhiánnyal küzdött, rengeteg volt a halott, felütötte fejét a pestis. Közben híre jött Pannóniából, hogy a keletrómai császár, Marcianus (450–57) – kihasználva Attila távollétét – támadást indított a hun központi terület ellen. Attila a Pótól délre soha nem jutott el, a híres találkozás Szent Leó pápával nem Rómában történt meg, s eléggé más körülmények között, mint ahogy azt az utókor látni vagy láttatni akarja. A fényes, de roppant alázatos római követséget a Mincio folyónál fogadta Attila. A békét kérő és a hadisarc mértékében megállapodó küldöttség vezetői (egy volt consul és Róma város prefektusa) mellett Leó pápa csak másodlagos szerepet játszott, feladata a hadifogoly-kiváltás részleteinek tisztázása volt. A megállapodás hamar megszületett, jó ürügy és lehetőség volt Attila számára is a hazatérésre. Vagyis Modena, Firenze, Ravenna, Róma Attila-legendáiból egyetlen szó sem igaz!

Az itáliai Attila-hagyomány jóval későbbi fejlemény, nem ritkán egy véletlen névrokonság műve. Attilát rendre összekeverik az Itáliát az 5. század végén meghódító keleti gótok utolsó királyával, Totilával. Ezt teszi még IV. Béla királyunk is (alaposan ellentmondva az Árpádok Kézai műve előtti Attila-hagyományának) híres, újabban 1247 novemberére keltezett „tatárlevelében”. IV. Ince pápához intézett sorai a barbár mongol áradatot Totila hunjaihoz hasonlítják. Totila – a bizánci Belizár és Narses ellenében – valóban végigdúlta Itáliát (541–52), többek között Firenzét is. Miután legyőzték, hamarosan eltűnt az olasz történelemből, mely sokkal jobban haragszik azóta is Attilára, „Isten ostorára”. Igazságtalanul, mert e híres jelzőt Szent Ágoston már jóval előbb rásütötte valakire, mégpedig Róma első valódi kirablójára, a vizigót Alarikra (410). Amit Attila soha nem tett meg, azt elvégezte rajta kívül a vandál Geiserik (445), majd Totila többször is. Különösen érdekes a vandál eset: ekkor a pápa valóban kivonult a hódítók elé, ünnepélyesen könyörögve Rómáért. Az ariánus keresztény vandálok persze megígérték, hogy tiszteletben tartják a szent templomokat: csak a tetejüket szedték le, ha az éppen aranyozott volt! Ha a poroszok által frissen megvert franciák nem találták volna ki a germán vandalizmus fogalmát, az utca embere ma már ugyan honnan emlékezne e népre? Vagyis Róma kétes hagyománya másfél évszázad germán rablásait sűrítette egybe és személyesítette meg Attilában.

Velence eredetmondája is különös ügy, a történeti sznobéria parányi gyöngyszeme. Mennyire elegáns, hogy az Attila által porig rombolt Aquileia (a hajdani birodalom 9. városa, melyet még a köztársasági időkben, Kr. e. 169-ben alapítottak!) lakói menekültek 452-ben a Riva Alto-ra (Rialto), hogy életüket újrakezdjék a barbárok által megközelíthetetlen lagúnákban. A nagy „hagyományosztásból” a kis Udine sem akart azért teljesen kimaradni: várhegyüket kizárólag azért hordták össze a hunok – csak úgy, a süvegükben –‚ hogy Attila annak tetejéről gyönyörködhessen Aquileia lángjaiban. Középkori gyökerekhez visszanyúló, reneszánsz hagyományok, számos szépséghibával. Először is – bár Attila bevette a várost – nem tette a földdel egyenlővé. Bazilikája homlokzatán a mai napig látható vörös égésnyomok ugyan az Attila-kori tűzvész emlékei, de az épület áll, nem rombolták le, a város lakói a hunok távozása után rögtön helyreállítják. Ugyanez a helyzet az egyházszervezettel is. 454-ben a pápa már levelezik az aquileiai pátriárkával, és számos aquileiai egyházi intézmény (templomok, kolostorok) ekkori alapításáról tudunk. A város is hasonlóan virágzó marad a hun intermezzo után. A valóság kevésbé romantikus, s jórészt a langobardok itáliai megjelenésével függ össze (568). A partvidék megriadt lakói (Altinum, Opitergium) ekkor húzódnak be a lagúnákba, megalapítva Torcellót, Buranót és Velencét, melyek még a 7. század elején is csak jelentéktelen kis települések a régészeti adatok szerint. Aquileia életében viszont alig van változás, az is inkább egyházi. A pátriárka – félve az ariánus langobárdok közeledésétől – bizánci védelem alá, Grado szigetére teszi át székhelyét. Ezt ottani templomának padlómozaik felirata is bizonyítja: „Éliás pátriárka építtette 569-ben!” E székhely idővel Velencébe kerül majd át, így adva némi áttételes valóságalapot az aquileiai hagyománynak, amely – mint látjuk – csupán egyházszervezetileg állt meg úgy-ahogy (pl. XXIII. János pápa velencei pátriárka volt). A dolgot a langobardok még tovább bonyolították. Aquileiában, mintha mi sem történt volna, megalapítják a maguk patriarkátusát és berendezkednek. Nem történik más, csupán a pátriárkák duplázódnak meg. Aquileia sorsát igaziból a 7–8. század természeti tényezői pecsételték meg. A nagy európai aszályperiódus itt is éreztette hatását. A tenger visszahúzódott, a Natisone hordaléka folyamatosan feltöltötte az Aquileiai-öblöt, a környék lakatlan, maláriás mocsárrá változott. A város időlegesen sárfészekké süllyedt, langobard pátriárkái Cormonsba vagy Cividaléba költöztek (egyikük, Paulinus nálunk is járt az avar korban). A nagy pátriárka, Poppo telepíti csak vissza székhelyét Aquileiába, a 11. század elején. A már említett székesegyház ekkor bővül híres tornyával, altemplomával, kriptájával (itt látható 12–13. századi falfestményen a híres „honfoglaló magyar lovas”) és apsisával (Konrád császár, neje Gizella és fia, hazánk majdani nagy ellenfelének III. Henriknek remek gyermekábrázolásával). A régészeti kutatásoknak hála, ma már ismét látható az az eredeti, „Attila kori” padlómozaik is, melyet nem a hun pusztítás, hanem e román kori útépítés tüntetett el ezer esztendőre. Ez hát Aquileia és Velence igaz története.

Ravennának is megvan a maga Attila-legendája. Itt a pusztulásokat a város gonosz ariánus érseke idézte elő, aki a hunok által nemcsak Ravenna hithű ortodoxait öleti le, hanem ő bírja rá Attilát Róma megsarcolására is. Természetesen a Rómából visszatérő hun rájön az érsek gazemberségére, megöleti, városát feldúlja. Attila soha életében nem járt Ravennában, sem túszként, sem hódítóként. Hadjárata idején ez a birodalom bevehetetlen fővárosa, a hadi erők központja, hatalmas flottabázis volt. Ma ezt egy kissé nehéz elképzelni, amikor a tenger még a legmagasabb tornyok látóhatárán is túl, 12 km-re fekszik a várostól. A 4–5. században viszont még úgy nézett ki, mint ma Velence. „Szigetének” egyik oldalát a tenger, másikat a lagúna szegélyezte, egyetlen bevezető útja könnyedén védhető volt. Nem véletlen, hogy Attila nem is kísérletezett vele, később az osztrogót Nagy Theoderik két és fél éves eredménytelen ostromot követő esküszegés révén (493) jut csak hozzá, mint ahogy utódai önkéntes átadása útján kerül majd a bizánciakhoz (540). A langobardoknak is csaknem két évszázadot kellett várniuk, mire fegyverrel meghódíthatták. Az Aquileia kapcsán már említett kiszáradási periódusban a tenger „megszökött”, a szárazra került városból, szinte ellenállás nélkül futottak el a bizánciak. (Egyébként a Gradóba menekült aquileiai pátriárka székhelye ekkoriban megszűnt szigetnek lenni, a langobardok el is foglalják.) Az ariánus motívum ugyancsak jóval az Attila utáni időkbe utalja a legenda valóságmagvát. Amellett, hogy a hun királyt igen kevéssé érdekelhették az efféle keresztény belügyek, pontosan tudjuk, hogy Ravennában mettől meddig létezett ariánus püspökség. Az ortodox császárok 5. századi székhelyén még nem, csak amikor a gótok uralomra jutottak Itáliában és a városban (493). Nagy Theoderik óta áll mindkét felekezet baptisztériuma Ravennában s ezt még a bizánci Belizár is tiszteletben tartja a város gótoktól való átvételekor. 561-ben viszont Justinianus császár rendeletileg felszámolja az ariánus püspökségeket, amely örökre megszűnik. Ekkor szabadulhatott fel az az évtizedekre kényszerűen elfojtott ariánusellenes düh, amely a 8. századi langobard hagyománnyal ötvöződve alapjául szolgált aztán az ez ügyben ártatlan „kutyafejű” Attila ravennai legendájához.





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 48
Tegnapi: 136
Heti: 219
Havi: 1 069
Össz.: 176 873

Látogatottság növelés
Oldal: Attila és Napnyugat
Attila sírját keressük! - © 2008 - 2017 - attilasirja.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »